A pánsípot, mint ókori hangszert lehet hallani unalomba ölő világzenei válogatásokon, és lehet hallani a La Mezcla-ban. Utóbbi abban különbözik az elsőtől, hogy annak ellenére hordoz magában jóval több autentikus töltetet, hogy egy house himnuszról beszélünk - amit nem csak szerte a világban, de itthon is bőszen agyonjátszottak. Azért, mert jó, mert emberi, mert rég elfeledettnek hitt kollektív szellemet kovácsol a táncparketten. Elkövetőjétől, a chilei-svájci származású Miche Cleistől sem számíthatunk másra: fülledt amazonasi erdők mélyén fogunk törzsi dobokkal szegélyezett szettje alatt elveszni, és fáklyák remegő csóvájában itatnak meg olyan afrodiziákumokkal, amiket soha nem kóstoltunk azelőtt.
Zenéje nagyságát mi sem jelzi jobban annál, mint hogy a megjelenés óta követők és klónok kezdtek hozzányúlni a dél-amerikai népi hangokhoz, vagy hogy a minimáltechno egyik oligarchája, Luciano elég hamar kiadójához, a Cadenzához láncolta Cleist, aki a vénájában lüktető latin tradíciót eddig főként a svájci klubéletben kamatoztatta.