“Kalóz vagyok és őrzöm a zsákmányomat”, mondja Dave Clarke vigyorogva. A BowWowWow-t idézi, konkrétan a ‘C30, C60, C90, Go’ című számot, mely egy harminc éves tribal punk óda . A holland rádió stúdiójában hátradől forgószékében, a hangpult előtt, egy különös vizuális elemekkel díszített, precízen design-olt fekete-króm szobában. A BowWowWow úgy került szóba, hogy Dave a bakelit- fetisizmusáról beszélt, a 12”-esek illatáról a lemezboltokban, bár ezt a formátumot ő maga már nyolc éve nem használja professzionális minőségben.
„Nagyon izgatott vagyok a Serato új verziója miatt”, lelkesedik, „mindig is a digitális DJzés élharcosa voltam, és az internet lehetővé teszi számomra, hogy azonnal új zenéket kaphassak. Van úgy, hogy egy hotelben vagyok és valaki küld egy tracket tizenöt perccel azelőtt, hogy elindulnék egy fellépésre, és az jut eszembe: Ez hihetetlen, ezt le fogom ma játszani. Ez óriási szabadságot jelent a bakelitlemezekre való hónapos várakozásokkal szemben”. Szünetet tart és a téma velejébe nyúl: „Ez ma már művésztől művészig megy, nincs közvetítő ügynökség.”
Sokan a Techno Bárójaként ismerik, ezt a nevet John Peel ragasztotta rá, de Dave valójában mérföldnyi széles anarchista- és punk beütést őriz lelkében. Távol állnak tőle a szervezeti hatalmi létesítmények vagy a tekintély-elviség, így nem meglepő, hogy elsősorban a Világháló libertarizmusában tobzódik. Ez párhuzamban áll az eszes techno víziójával. „Annyi szart kaptam a futurizmusom miatt.” –mondja. (Ő volt az első Techno művész aki kizárólag internetes single-t adott ki, még 2000-ben) „Amikor elkezdtem a digitalizmus irányába haladni, eltávolodni a bakelittől, több művésztársam is azt kérdezte: ’Mit fizetnek ezért?’ Mármint ki fizet nekem bármit ezért? Nagyon fura szitu volt – hiszen ez techno – aminek elvileg előremutatónak, haladó szelleműnek kellene lennie! Azt gondoltam ’bármit is mondanak ezek az emberek, én akkor is előre haladok, az a helyes irány.”
Ezt tette – és ezt teszi most is. Ő az örök kütyü-rajongó, izgalomba jön a könyvek kézi-szerkezetekre való letölthetőségétől is, de fő motívuma persze a zene közvetítése, a globális táncoló közönsége fülei felé. Minden hétvégén fellép valahol. Minden egyes rendezvényen ugyanakkora hangsúlyt fektet a részletekre, set-jei intelligensen siklanak a techno és electro pengeélein, kimunkált DJ trükkökkel alátámasztva, melyek az egész produkciót egy új szintre emelik.
Ugyanakkor ezt mind áthatja Clarke „hangzás-története”, melyet egyrészt a 2008-as ‘Back In The Box’ mix CD-je képvisel, ahol egyedülálló ízléssel reprezentálta a house hajnalát, DJ Pierre, Marshall Jefferson, Farley ‘Jackmaster’ Funk és hasonló előadók trackjeivel. Másrészt ott van a gótikus, punk
oldala, az ember aki feketében öleli magához a The Damned és a Bauhaus durva rock’n’roll energiáit. Meglehetősen valószerűtlen kombinációnak tűnhet, és hát igen, mindig is kívülálló volt…
Clarke Brightonban született és nevelkedett. Az iskolákból gyakran kirúgták, ő maga teljes mértékben elismeri hogy rendbontó fiú volt, akinek a figyelmét csak rendkívül rövid időre lehetett lekötni, a bizonytalan otthoni légkör miatt. Ami a DJ karrier felé vezető útra terelte, az az apja technológia iránti szenvedélyének és anyja disco-soul lemezeinek (mint például Roy Ayers és The Crusaders) a kombinációja volt. „Apám disco lámpákat szerelt az első szobába. Lemezjátszókat, szalagos magnókat, visszhang effekt unitokat, reverb unitokat, sőt, a BBC rádión még valami előadása is volt a kvadrofóniáról. Elég nyilvánvaló hogy honnan hozom mindezt, de tényleg.”
A padlásszobájába visszavonulva kazettákat mixelt a barátainak, szétszerelt különféle elektromos berendezéseket, és túlélt, olyan zenei diétát alkalmazva, mint a Visage, a korai hip hop, Pigbag és punk.
Szülei válásakor Dave elszökött otthonról, keményen parkolókban aludt, mígnem egy barátja ajánlott
helyet neki. Az egyedüli dolog ami életben tartotta a zene volt. A soul-tól a Psychedelic Furs-ig, a Devo-tól az épp kibontakozó Chicago house hangzásig, Dave mind mohón falta, és valahogy szerzett magának egy DJ állást Brightonban. Hamarosan olyan ajánlatokat kapott, amik már szerény megélhetést is biztosítottak számára, majd 1994-ben hírneve megpecsételődött a „Red” gyűjtőnévvel illetett EP sorozatának köszönhetően. A ’Red’ sorozatot az ’Archive 1’ című debütáló album követte, megspékelve némi breakbeat-tel és elektronikával, újdonságként ütött az akkori puritán techno szcénában. Mix CD-i közt szerepelt a két legkelendőbb „World Service” kiadvány is (közülük az egyik bekerült a Resident Advisor tíz legjobb válogatás-mixe közé), melyek az electro és a techno iránti kettős szerelme köré épültek. Alig szerződött a Skint Records-szal, 2004-ben máris megjelent a ‘Devils Advocate’ c. albuma, teljes hosszban, dark techno energiával sűrítve, hip hop ütemekkel lazítva. Mikor szerzői üteme alábbhagyott, a Music Man Records összegyűjtötte a ‘Remixes And
Rareties’ –t 2007-ben, megszerezve a Mixmag „a hónap lemeze” titulusát, és kritikai elismeréseket nyerve világszerte. Mi tagadás, a dolgok azonban valóban kissé elcsendesedtek azóta a produceri fronton.
Clarke ezt a megjegyzést drámai szünettel fogadja. „ha bementem volna egy stúdióba, akkor megcsinálhattam volna mindazt amit már meg is csináltam, de én nem ezt akartam tenni, én valami olyant akarok alkotni, amit eddig még nem.” Ismét szünetet tart mielőtt folytatná. „úgy gondolom ez is meg fog történni. Nem hagyhatom ennyiben örökre…”
Mindeközben rengeteg dolog pörgésben van nála. A vidéki, nyugalmas Sussex-ből Amszterdamba költözése revitalizálta őt. „Meglehetősen kizártnak, elszeparáltnak éreztem magam, amíg vidéken laktam. Ezzel szemben az amszterdami otthonom tizenöt percnyi sétára van a legtöbb klubtól, így aztán láttam már Patti Smith-et, a Queens Of The Stone Age-t, The Horrors-t, a Holy Fuck!-ot. Nincs kifogás ami miatt nem lehetne menni, és ez nagyon inspiráló”.
White Noise című rádió műsora is fut, a holland 3FM rádión (archiválva van a díjnyertes http://3voor12.vpro.nl oldalon is), ahol John Foxx-tól a Coldcut-on át a Borken Social Scene-ig mindenféle művészekkel készült interjúk is hallhatók, bár a show lényege továbbra is az, hogy fényt vessen az izgalmas új zenékre. „A legfontosabb cél az, hogy olyan zenét közvetítsek, amit más csatornáknak és DJknek nem áll módjukban terjeszteni. Olyan zenéket, amik általában esélyt sem kapnának. Arra megyek ezzel, amerre csak akarok, bár az irány még mindig 99%-ban techno és electro.” Ugyanez elmondható a White Noise labelről is. Ez hangsúlyozottan nem a saját kiadványairól szóló hiúsági projekt, sőt, még bolti bakeliteknek is teret adott már (a szokásos digitális megjelenések mellett),
és olyan előadók új anyagait csillogtatja meg, mint Frank Kusserov, Noirdegout, Woody McBride, Marco Bernadi, Terence Fixmer és The Hacker. Ezek és az ezekhez hasonló számok feldarabolva, kikalapálva, kifilézve és fejtetőre állítva kerülnek Clarke set-jei alatt tálalásra. Ez az amikor Dave életre kel, amikor az évek óta csiszolt képességek szétszedik a klubokat és egyéb helyszíneket. 2009 egyik fénypontja volt például a brüsszeli klub, a FUSE tizenöt éves születésnapi bulija, ahol a legjobb pozíciót tartja és ahol egy teljesen egyedülálló kapcsolatot alakított ki a közönséggel. Ő maga lélegzet visszafojtva beszél róla, annyira izgatottan, mint amikor a zene hulláma magával ragadja. “Imádom amikor a tömeg abszolút egyetlen fonalon függ, teljesen elragadtatva. Gyakran mondom magamnak a set közepén: én kurvára szeretem a munkámat”. És ez igaz. Ő tényleg szereti. Ez látszik is.
Thomas H Green
http://www.hyperspace.co.hu